Huszonnyolcadik rész

Amikor kiléptem az öltözőből Tomi már ott volt. Elindultunk a koleszba. A fejembe rengeteg gondolat kavargott. Nem tudtam megemészteni azt amit Tomitól tudtam meg. Roli iszik? Nem, nem, nem! Nem lehet. Jó tényleg furán viselkedik. Tegnap is egy elhagyatott utca részen találtam meg. Azt mondta, hogy ott a hangszerbólt, de most így belegondolva nem nagyon hiszem, hogy ez lenne az igazság. Beszélnünk kell vele. A szoba ajtó nem volt zárva, így Rolit ott találtuk. Az ágyon feküdt és zenét hallgatott. Fülhallgatón az igaz, de  teljesen tisztán hallottam mint ha, fülhallgató nélkül, csak szimplán háttér zajként szólna. Beléptem a szobába, majd odamentem Rolihoz. Tomi leült az ágyára és onnan nézte Rolit.
-Roli beszélnünk kell- ültem le mellé. Roli ugyanúgy maradt, csak a fülhallgatót vette ki. Milyen megtisztelő.
-Miről?- kérdezte, enyhén flegmán, és tekintetét a zenelejátszóra szögezte. Milyen jó amikor ennyire figyelnek rám. Felemelő érzés.
-Mondjuk a viselkedésedről. Teljesen kifordultál önmagadból. Rád sem ismerek.- förmedtem rá. Roli ledobta a kezéből az mp3-at majd felállt.
-Mégis ki vagy, hogy számon kérsz? Egyáltalán mi jogod van neked az életemben vájkálni?- kiabálta. teljesen megszűntem létezni. A fülem zúgott. A számon egy hang sem jött ki. A könnyeim elkezdtek potyogni. Vettem egy nagy levegőt és felálltam.
-A barátnőd vagyok/voltam, már nem tudom. Megértem, hogy kivagy készülve teljesen, de ez nem normális viselkedés. Elegem van, hogy semmibe veszel. Nem érdekelsz!!- azzal kirohantam a szobából. A könnyeim csak gy hullottak. Nem gondolkoztam csak futottam. Kikanyarodtam a folyosóról és futottam le a lépcsőn. Az utolsó pár lépcsőfokot már nem is néztem. Hiba volt. Megbotlottam és legurultam a lépcsőn. A fájdalomtól még jobban sírtam.
-Úristen, jól vagy?- futott hozzám valaki. A hangja ismerős volt. Amikor kinyitottam a szemem, a srác láttam akinek nekimentem a suliban. Ijedt fejet vágott, szerintem látta az esésemet.-Fel tudsz állni?- kérdezte.
-Ááá. Nem, a lábam. Nagyon fáj- zokogtam. Egy erős fájdalom nyílalt a lábamba amikor megmozdítottam.
-Jól van, nyugodj meg. Minden rendben lesz- azzal felkapott és az ölében vitt. Ahogy a kezeiben tartott, elárasztott a nyugalom. Éreztem, hogy biztonságban vagyok. A megmentőm egyenesen az orvosiba vitt.
-Jó napot! A lány elég nagyot esett a lépcsőről. A lába nagyon fáj.- tett le az ágyra.
-Hogy hívnak kislány?- kérdezte a doktor nő. Nagyon kedves volt.
-Dajbán Elza vagyok.- szipogtam.
-Szervusz Elza. Hol fáj a lábad?- kérdezte kedvesen. Rámutattam a lábamon arra a pontra ahol fájt.
-Sszz.- szisszentem fel amikor megérintette.
-Kificamodott a lábad. Rendbe fog jönni, csak pihentetned kell egy két napot. Bekötözöm. Ha lehet ne nagyon állj rá.- mondta a diagnózist. Bekötözte a lábamat, majd adott egy fájdalom csillapítót. Ekkor már megnyugodtam. A fiú még mindig ott volt. Nem mozdult el mellőlem.
-Fiatalember! Ha kérhetném, felsegítené Elzát a kollégiumba?- mosolygott rá a doktor nő.
-Ez természetes- mosolygott rám, majd odajött. Megfogtam a vállát és ismét az ölébe vett. Elindultunk vissza a koleszba. Egy kicsit idegesített, hogy még mindig nem tudom a nevét.
-Szóval, te már tudod az én nevemet, de én még a tiédet nem.- mosolyogtam rá.
-Zsombor- nézett a szemembe. Elkaptam a tekintetem, mert enyhén zavarba voltam. A szituáció, hogy a karjaiba visz meg minden. Felértünk az első emeletre.
-És innen merre tovább?- mosolygott. nagyon szép mosolya van. Pillanatra elvesztem a zöld szemében és válaszolni is elfelejtettem.- Esetleg segítenél? Mondjuk az is egy megoldás, hogy minden szobába benyitok, hátha az az.-nézet rám egy elképesztően szép mosollyal.
-Öö ja persze. Az ott- mutattam a szobám felé. Zsombor felnevetett majd elindult. Benyitott a szobába, ami üres volt. Léna sehol. Zsombor belépett majd egy másodperc alatt körbenézett, majd lerakott az ágyamra.
-Honnan tudtad, hogy ez az én ágyam?- néztem rá, mosolyogva.
-Hát gondoltam. A pólód eléggé elárulta.- ült le mellém. Gyorsan ránéztem, hogy mi van rajtam. Green Day póló. Teljesen elfelejtettem. Elnevettem magam. Zsombor hozott egy párnát a lábam alá, majd visszaült.
-Miért futottál? Láttam hogy már akkor sírtál amikor jöttél lefelé.-nézett mélyen a szemembe. Elkaptam a tekintetem. Eszembe jutott minden ami ebbe a húsz percben történt. Az egész Rolis dolog, meg úgy minden. A könnyeim önálló életre keltek. Csak úgy potyogtak. Zsombor megfogta az állam és a tekintetemet kereste. Még csak ma találkoztunk, de úgy éreztem ő az akinek erről tudnék beszélni. Nem tudom miért, de biztonságban, teljesen nyugodtnak éreztem a közelében magam. Elmondtam mindent Zsombornak. Elejétől a végéig. Ő csendben nézett és hallgatott. Amikor elmondtam mindent, megkönnyebbültem. Jól esett, hogy elmondhattam valakinek. Már egy órája beszélgettünk, amikor kinyílt az ajtó és Roli lépett be. Pár másodpercig nézett minket, majd közelebb jött. Zsombor felállt és Rolira nézett. Nem tudtam mi lesz csak vártam, hogy történjen valami.
-Menj el.- mondta Zsombor teljesen nyugodtan Roli szemébe.
-Mi van? ki vagy te hogy megmondjad mit csináljak?- kelt ki magából teljesen Roli. Rossz előérzetem volt.
-Nézd meg mit tettél vele? Tönkretetted teljesen- kezdett Zsombor is egyre idegesebb lenni.
-Miről beszélsz? Mit csináltam?- lökte meg Roli Zsombor vállát.
-HAGYJÁTOK ABBA!!!- ordítottam rájuk. Mindketten felém néztek. Zsombor rám nézett, én pedig rá. Roli kettőn között kapkodta a fejét.
-Te amúgy ki a fene vagy? És mit keresel itt?- támadt neki Zsombornak. Azt hittem megüti. Talán az is lett volna ha a nagy kiabálásra nem figyel fel Tomi és Léna. Berontottak a szobába majd Tomi lefogta Rolit. 
-Haver mi ütött beléd?- azzal kivitte Rolit. Léna aggódva nézett rám, mivel ismét elkezdtem sírni. Leült mellém. Zsombor adott egy puszit a homlokomra majd kiment. Nem értettem mi volt ez az egész. Már semmit sem értek. Teljesen összezavarodtam.
FOLYT.KÖV